Április 23-i vasárnap evangéliuma: Lukács 24, 13-35

By Carlo Miglietta On 23. április 2023.

III. Húsvét vasárnapja A, Lukács 24, 13-35: Az emmausi úton

13 Ugyanazon a napon ketten közülük egy Emmaus nevű faluba mentek, amely körülbelül hét mérföldre van Jeruzsálemtől. 14 Beszélgettek egymással mindenről, ami történt. 15 Amikor ezekről beszélgettek és beszéltek egymással, maga Jézus is odajött és velük ment. 16 de visszatartották őket attól, hogy felismerjék.

17 Megkérdezte őket: „Miről beszélgettek együtt, miközben sétáltok?”

Csendesen álltak, lesütött arccal. 18 Egyikük, akit Kleofásnak hívtak, megkérdezte tőle: Te vagy az egyetlen, aki Jeruzsálemben jár, és nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?

19 „Milyen dolgok?” kérdezte.

„A Názáreti Jézusról” – válaszolták. „Próféta volt, szóban és tettben hatalmas volt Isten és az egész nép előtt. 20 A főpapok és a mi fejedelmeink átadták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítették; 21 de azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. És mi több, immár harmadik napja, hogy mindez megtörtént. 22 Ráadásul néhány nőnk lenyűgözött bennünket. Ma kora reggel 23-án a sírhoz mentek, de nem találták meg a holttestét. Eljöttek és elmondták nekünk, hogy láttak egy látomást angyalokról, akik azt mondták, hogy él. 24 Aztán néhány társunk a sírhoz ment, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de nem látták Jézust.

25 Ő így szólt hozzájuk: „Milyen ostobák vagytok, és milyen késedelmes hiszitek mindazt, amit a próféták mondtak! 26 Nem kellett a Messiásnak elszenvednie ezeket, hogy aztán bemenjen dicsőségébe?” 27 És Mózestől és az összes prófétától kezdve elmagyarázta nekik, hogy mi van az egész Írásban róla.

28 Amikor közeledtek a faluhoz, ahová mentek, Jézus úgy ment tovább, mintha messzebbre menne. 29 De erősen felszólították: „Maradj velünk, mert mindjárt este van; a napnak már majdnem vége." Így hát bement, hogy velük maradjon.

30 Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta nekik. 31 Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték őt, és eltűnt szemük elől. 32 Megkérdezték egymástól: „Nem égett-e bennünk a szívünk, amikor beszélt velünk az úton, és feltárta nekünk az Írásokat?”

33 Felkeltek, és azonnal visszatértek Jeruzsálembe. Ott találták a tizenegyet és a velük lévőket, akik egybegyűltek 34 és ezt mondták: „Igaz! Feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak.” 35 Aztán elbeszélték mindketten, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust, amikor megtörte a kenyeret.

Kedves Misericordie Nővérek és Testvérek, Carlo Miglietta vagyok, orvos, bibliatudós, laikus, férj, apa és nagyapa (www.buonabibbiaatutti.it).

Ma megosztok veletek egy rövid elmélkedést az evangéliumról, különös tekintettel a témára irgalom.

Lukács 24, 13-35, Ige és kenyér megtapasztalják a feltámadott Urat

Jézusnak az emmauszi tanítványoknak való megjelenéséről szóló híres beszámoló (Lk 24-13), bár valós tényből indul ki, csodálatos eucharisztikus katekézis, amely Krisztus jelenlétét hangsúlyozza az Igében, valamint a kenyérben és a borban. szemlélteti egymással elválaszthatatlan kapcsolatukat.

A két tanítvány útközbeni beszéde igazi homília, amelyben Krisztus jelenlévõ: „Beszélgettek („omìloun”: szó szerint: „homíliát mondtak”) egymással mindarról, ami történt… beszélgettek („ev tò omileìn”: „a homíliában”), maga Jézus odament hozzájuk, és velük ment” (Lk 24-14). Jézus az ószövetségi szentírásokon elmélkedve nyilatkoztatja ki magát: „Bolond és lassú szívű, hogy higgyen a próféták szavának! … És Mózestől és az összes prófétától kezdve elmagyarázta nekik az egész Írásban, hogy mi vonatkozik rá” (Lk 15-24); hanem az Újszövetség szavának hallgatásától is: „Emlékezzetek arra, hogyan beszélt hozzátok, amikor még Galileában volt, mondván, hogy az Emberfiát a bűnösök kezébe kell adni, hogy keresztre feszítsék. és harmadnap kelj fel” (Lk 25-27); és a Feltámadott az, aki „megnyitja az elmét a Szentírás megértésére” (Lk 24). Az emmausi tanítványok az Írások magyarázatára felkészítve, az összes hívő típusa „felismerték őt… amikor asztalhoz ült velük, kenyeret vett, áldást mondott, megtörte és odaadta nekik” (Lk 6). :7-24). „Az Ige és az úrvacsora együtt kezdődik a feltámadt Úr megtapasztalásával” (M. Masini).

Lukács 24, 13-35: Az ige és a kenyér táplálja a tanítványt az úton

„A szó és a kenyér a mindenkori hívő tápláléka… Az emmausi vacsora a keresztény vacsora prototípusa, amelyet az Egyházban bárhol ünnepelnek. A vendégek gyakran nem veszik észre…, de az evangélista arra buzdítja őket, hogy élesítsék a látásukat, amíg meg nem találják a nagy vendéglőt, akivel lakomáznak” (O. da Spinetoli). „Az Egyház nemcsak fenntartja a Szentírás fontosságát, hanem gondoskodik arról is, hogy hirdetésükben Krisztus valódi jelenléte legyen. Bár más, de olyan valóságos jelenlét, mint az eucharisztikus: „Nem égett-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és elmagyarázta nekünk a Szentírást?” (Lk 24), meg kell érteni, hogy ha ez nem történt volna, nem tudták volna felismerni Jézust a kenyértöréskor” (P. Bernier).

Ez történik életünk „úton”, „ösvényén” (Lk 24, 13): még akkor is, ha „szomorúan” (Lk 17) távolodunk Istentől, akkor is, ha „eljön az este és eljön a nap hanyatló” (Lk 24) létünkben „maga Jézus közeledik és velünk jár” (Lk 17), bár „szemünk nem ismeri fel” (Lk 24).

Jézus „belép” az életünkbe, „hogy velünk maradjon” (Lk 24). Ha a hívő élete olykor nehéz, veszélyes, szomorú „út”, akkor nincs egyedül: mellette áll a Feltámadott, készen arra, hogy megnyugtassa, szívét az Ige erejével melengesse, támogassa őt az Eucharisztiával, hogy elismerje. „Életünk” – ahogy Szent Pál írja – Istenben „titkosított” (vö. Kol 29:3).

A spirituális ember nem hiszi, hogy tudja, mi a sorsa, de tudja, hogy Isten – és csakis Ő – kezében van ennek kulcsa. Még a múlt legellentmondásosabb vagy legnegatívabb eseményei is egy olyan jelszóban rejlenek, amelyet csak Isten ismer. A hívő ember tudja, hogy az életét ez a jelszó védi. Azt is tudja, hogy sorsának „megfejtése” vár rá. Az Egyház ifjúságát ez a jelszó védi, Istenben titkosítva van” (A. Spadaro). Jézus pedig mindig felkeres minket, hogy segítsen megfejteni életünk eseményeinek értelmét.

Egy templom, amely végigkíséri az utat

Ferenc pápa gyakran hivatkozott az emmausi tanítványokra, mint a mai egyház példaképére.

A két tanítvány, akik csalódottan és lehangoltan menekülnek el Jeruzsálemből, azok hagyták el az Egyházat, mert nem értették meg annak titkát, mert nem találtak benne választ elvárásaikra.

Milyen egyházra van szüksége a mai embernek, aki az Egyház elől menekülő helyzetbe került, mint a két emmausi tanítvány? Ferenc pápa így vázolja fel az Egyház jövőjét: „Olyan Egyházra van szükség, amely képes társaságot tartani az emberekkel, túllépni az egyszerű hallgatáson; Egy egyház, amely az emberekkel együtt elkíséri az utat; egy egyház, amely képes megfejteni azt az éjszakát, amelyet oly sok testvér és nővér menekült Jeruzsálemből; Egy egyház, amely felismeri, hogy az okok, amelyek miatt vannak, akik távoznak, már magukban foglalják a lehetséges visszatérés okait, de tudni kell, hogyan kell mindezt bátran olvasni.

Egy egyház, amely valóban Isten Igéjét helyezi létezése és igehirdetése középpontjába. Ez az oka annak, hogy a II. Vatikáni Zsinat kijelenti: „A Szent Zsinat komolyan és kitartóan buzdít minden hívőt… hogy tanulják meg „Jézus Krisztus magasztos ismeretét” (Fil 3:8) az isteni Írások gyakori olvasásával. „Mert a Szentírás tudatlansága Krisztus tudatlansága” (Szent Jeromos)” (Dei Verbum, n. 25).

Egy Egyházat, amely az életút során mindenkit arra az Igére tanít, amely az egyetlen igaz jelszó, amely életünket és haldoklását értelmességgel tölti meg.

Természetesen: „Fontos ismerni a minden vasárnap hallunk bibliai történetek kontextusát. A szentírási részek kikerülnek a szövegkörnyezetükből. Amit hallunk, az ennek vagy annak az evangéliumnak a töredéke, gyakran rövidített formában. Sok ószövetségi rész furcsa és ismeretlen számunkra.

Kontextusukba helyezni azt jelenti, hogy elfogadjuk a Bibliát, mint valami élőt, ami fokozatosan felfedi magát… Ha ez igaz, akkor mégis orvosolni tudjuk… Minél jobban megismerjük a Bibliát, annál jobban fogjuk tudni, hogyan ragadjuk meg a különféle összefüggéseit” ( Fr Bernier).

Az eucharisztia minden ünneplésének olyannak kell lennie, mint az emmauszi tanítványok Jézussal való találkozása: a mindennapi életből indulunk ki („mindenről beszéltek, ami történt”: Lk 24), szembesítjük vele az emberiség fényével és erejével. az Ige, az ember csatlakozik Krisztushoz a kenyértörésben, és visszakerül az életbe, hogy ajándék és küldetés legyen.

Ez az oka annak, hogy a sokat hangoztatott „új evangelizáció” nem új formák keresése lehet a keresztény élet nyilvánosságra hozatalára, hanem bátor kutatás arra, hogy a Bibliát mindenek középpontjába helyezzük, az igehirdetést és a katekézist erre alapozva, bizonyos, hogy csak az Ige. Istennek megvan a maga ereje, hogy az emberi szív legmélyéig szóljon.

És csak az Ige képes „égetni a szívünket a keblünkben” (Lk 24), félelmetes és zavarodottságból lelkes tanítványokká, akik szeretik Urukat. Jézus ekkor is „eltűnhet előlünk” (Lk 32), de nem anélkül, hogy az Atya által megígért Szentlélekkel betöltött volna (Lk 24), képessé tett minket „késlekedés nélkül útra kelni” (Lk 31). 24:49) és hirdetni az evangéliumot másoknak (Lk 24-33), „nagy örömmel… dicsérve Istent” (Lk 24-33).

„Feltámadott útravalókká válhatunk, ha Jézus Igéje megmelengeti szívünket, és az Ő Eucharisztiája megnyitja szemünket a hitre, és reménnyel és szeretettel táplál. Mi is elsétálhatunk szomorú és kétségbeesett testvéreink mellett, szívüket melengethetjük az evangéliummal, és megtörhetjük velük a testvériség kenyerét” (Ferenc pápa).

Jó kegyelmet mindenkinek!

Bárki, aki a szöveg teljesebb exegézisét vagy betekintést szeretne olvasni, kérdezzen a címen migliettacarlo@gmail.com.