Húsvét IV. vasárnapja B – Jézus, az isteni pásztor
Olvasmányok: ApCsel 4-8; 12János 1:3-1; János 2:10-11
Az Ószövetség az IHWH-t „Izrael pásztoraként” állítja elénk (Ter 48): „Az Úr az én pásztorom…, füves legelőkön megnyugtat” (Sl 15); „Te, Izrael pásztora… vezesd Józsefet, mint egy nyáj” (Sl 23; vö. Iz 80). Isten embereket (bírákat, királyokat, prófétákat) használ Izrael pásztorkodására, de ezek gyakran méltatlanok, zsoldosok, és a rájuk bízott nyáj elpusztul (Jer 2-40; Ez 11-23). De az idők végén maga az IHWH gondoskodik a nyájról (Jer 1:3), összegyűjti (Mi 34:1), visszavezeti (Jer 10:23), végül pedig megőrzi (Jer 3:4: 6; Ez 50:19-31). Ennek érdekében ezt mondja az IHWH: „Pásztort támasztok nekik, aki legelteti juhaimat, Dávidot, az én szolgámat. Ő vezeti őket a legelőre; ő lesz a pásztoruk” (Ez 10-34). Felmerül a messiási pásztor elvárása, aki „az Úr erejével pásztorkodni fog” (Mi 11): akit azonban megvernek (Zak 22), átszúrnak (Zak 34) és akinek a halála üdvös lesz (Zak 23:24).
Jézus a felszentelés ünnepén (Jn 10), amelyen többek között olvassuk Ezékiel 22. fejezetét, amely az IHWH-t, mint Izrael egyedüli pásztorát énekli, és óva int a hamis pásztoroktól, pontosan úgy mutatja be magát, mint a "kalos” (Jn 10), szó szerint „szép”, a tökéletesség ideális értelmében, azaz mint „ideális”, „minta”, „tökéletes” Pásztor: ő az, akinek van irgalom a pásztor nélküli juhokon, és az, akit Izrael házának elveszett juhaihoz küldenek (Mk 6; Mt 34; 10). Ő „a juhok nagy pásztora” (Zsid 6:15), „a nyáj pásztora és őrzője” (24Pét 13), a báránypásztor, aki az élet forrásaihoz vezet (Jel 20:1). ). Jézus a messiási pásztor jellemeit alkalmazza önmagára, aki életét adja a juhokért (Jn 2: ötször megismétli!). Valójában magát Istennek hirdeti (az „én vagyok” a 25. és 7. versben Isten neve!): a juhok az „övéi” (17. vers), hallgatnak „az ő” hangjára (v. 10). Ő „ismeri” őket (11,15,17,18. v.: szemitizmus a „szeretetre”), és a juhai „ismerik” őt. Ő nemcsak Izrael, hanem minden nemzet pásztora (9. v.), az egyetlen üdvösség minden ember számára (Első olvasmány: ApCsel 11:14). A zsidók megértik ennek a beszédnek a hatalmas teológiai jelentőségét, és arra a következtetésre jutnak, hogy a férfi teljesen őrült, „elvetemült” (Jn. 16:14).
Micsoda gyengédség Jézus pásztorként való meghatározásában: ott van minden agapéja, gondviselése, mindegyikünkre való gondolkozása, aggódik értünk, ismeri a ritmusunkat, csendes vizeket és legelőket készít fel számunkra, lassan még a sötétségbe vezet, veszélyben, megvéd minket, visszaszerez, ha elveszünk, életét adja értünk! Micsoda biztonság, micsoda derű, micsoda béke, micsoda öröm ébredhet számunkra ennek a misztériumnak az elmélkedéséből! Már nem nekünk kell irányítanunk, megterveznünk az életünket. Már nem nekünk kell a saját utunkat keresnünk. Már nem vagyunk egyedül a veszélyben és a nehézségekben. Van Isten, aki gondol ránk, gondoskodik rólunk, segít. Feloldja szorongásainkat, gyötrelmeinket. És énekeljük a Zsolt 131:2-vel: „Nyugodt és derűs vagyok, mint az elválasztott gyermek anyja karjában!”
A mai evangélium egyben figyelmeztetés az egyház pásztorainak is, akiknek Jézushoz hasonlóan „szeretniük-ismerniük” kell juhaikat, és életüket kell adniuk értük. Jaj, ha csak „béresek” (v,12)! Péter ezt fogja mondani: „Leltesd Isten nyáját, amely rád van bízva… nem erőszakkal, hanem önként, Isten szerint; nem gyáva önérdekből, hanem jó lélekkel; nem az úr a rád bízott emberek felett, hanem azáltal, hogy a nyáj mintái vagytok. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség el nem hervadó koronáját” (1Pét 5).