Evangélium március 10-ra, vasárnapra: János 3:14-21
Nagyböjt IV vasárnapja B
"14 És ahogy Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell felemelni az Emberfiát is, 15 hogy aki hisz benne, örök élete legyen. 16 Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. 17 Mert Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy a világ üdvözüljön általa. 18 Aki hisz őbenne, el nem ítéltetik; de aki nem hisz, az már elítélt, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. 19 Az ítélet pedig ez: világosság jött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert cselekedeteik gonoszak voltak. 20 Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy ne feddjék meg a tetteit. 21 Ehelyett, aki az igazságot cselekszi, az a világosságra jöjjön, hogy világosan látszódjon, hogy cselekedetei Istenben történtek.”
Jh 3-14
Kedves Misericordie Nővérek és Testvérek, Carlo Miglietta vagyok, orvos, bibliatudós, laikus, férj, apa és nagyapa (www.buonabibbiaatutti.it). Ma is megosztok veletek egy rövid meditációs gondolatot az evangéliumról, különös tekintettel a témára irgalom.
Mit jelent: „Aki nem hisz, az már el van ítélve” (Jn. 3:18)? Ördögök és lángok között örök szenvedés ígérete? Ha Isten valóban irgalom, megbocsátás, gyengédség, szeretet, lehetséges, hogy még a túlvilágon is ennyi szenvedést engedne meg gyermekeinek? Melyikünk, földi atyák küldené valaha is a fiát örök tűzre sütni, még ha szörnyű bűnökben is bűnös lenne? Ki kívánna közülünk rettenetes és végtelen gyötrelmeket fiának, még ha bűnös is lenne? Vigyázzunk, hogy ne gondoljuk magunkat jobb atyáknak, mint Isten, aki maga a Szeretet, mert ez nem csak istenkáromlás, hanem az ateizmus alapja: ha jó és irgalmasabb vagyok Istennél, akkor nélkülözhetem az Istent. …
Purgatórium, további átalakítási lehetőség
Sokan manapság a purgatóriumot egyfajta „pótidőnek”, többletidőnek tekintik, amelyet Isten a halál után megad azoknak, akik életükben elutasították Őt, hogy további esélyt adjon nekik a megtérésre: „A purgatórium” – írta Martini bíboros – „az a tér. az „éberség” irgalmasan és titokzatosan kiterjesztve a halál utáni időre; Krisztusnak az utolsó „megtisztulás” iránti szenvedélyében való részvétel, amely lehetővé teszi, hogy vele együtt belépjünk a dicsőségbe… A purgatórium az egyik emberi ábrázolás, amely megmutatja, hogyan lehet megmenekülni a pokoltól… Kaphat még egy esélyt. Ez egy lehetőség kiterjesztése, és ebben az értelemben optimista gondolat.”
„Hogy Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15:28).
De mi a helyzet a pokollal? A pokol lehetősége természetesen jelen van a keresztény hitben. A pokol a hit dogmája, amelyet a tridenti zsinat is megerősített. De tényleg tud-e valaki örök, végső „nem”-et mondani Istennek, egy olyan szeretetre méltó, gyengéd, édes, jóképű, jóképű, bájos Istennek?
Mindig is voltak egymással szembenálló frakciók ebben a kérdésben. „Két egymással feszült tézis szembesült már az Újszövetségben. Egyrészt ott van a „pokoli” felfogás, amely a történelmi Jézus nem kevés mondásában jelenik meg, és amely a keresztény teológia fősodrába kerül, különösen Ágoston, Aquinói és Kálvin révén. Másrészt ott van az „apokatasztázis”, vagyis a végső, átfogó kiengesztelődés és megváltás tana, amely Szent Pálban és a Johannine Negyedik Evangéliumban található, és onnan fejlődött ki különösen a teológia „misztikus” irányába. Az első tézis az igazságosság szükséges témáját emeli ki, amely kettős eredményt követel az emberi cselekedetek megítélésében (az igaznak üdvösséget, a bűnösnek pedig elítélést); a második az isteni irgalmas szeretet elsőbbségét hangsúlyozza, megnyitva az „egyetemes remény” ablakát” (Ravasi G.). Az „apokatasztázis” (apokatàstasis), vagyis a „helyreállítás” vagy „újrabeilleszkedés” doktrínája azokban a szövegekben találja meg bibliai alapját, amelyek azt hirdetik, hogy az idők végén „minden a Fiúnak lesz alávetve…, hogy Isten lehet minden mindenben” (1Kor. 15:27-28; Kol. 1:19-20). Ezért ez a teológiai áramlat megerősíti, hogy a pokol átmeneti valóság, és a végén mindenki, így a démonok számára is megbékélés lesz: mert Isten végtelen szeretete nem találhat határt, és a végén minden és mindenki felett győzedelmeskedik. Az apokatasztázis tanát azonban az egyház eretnekségként ítélte el az 543-as és későbbi konstantinápolyi zsinatokon.
Egy teljes pokol vagy egy üres pokol?
Az Egyház szerint tehát van egy elméleti lehetőség, hogy az ember határozott „nem”-et mond Istennek, és így azáltal, hogy örökre elfordul tőle, az öröm és az élet forrásától, a boldogtalanság és a halál valóságában találja magát. általában "pokolnak" hívják. De gyakorlatilag lehetséges-e az ember határozott nemet mondani Istennek? Két ellentétes irányzat mindig is jelen volt az egyházban. Az egyik oldalon a „jogászok” állnak, akik azt állítják, hogy a pokol tele van sok gonosz és erőszakos emberrel, akik megfertőzték és megfertőzték a földet. A másik oldalon vannak az úgynevezett „kegyesek” (CM Martini, maga Joseph Ratzinger, Karl Rahner…), akik azt állítják, hogy igen, létezik a pokol, de valószínűleg üres, mert az embernek nagyon nehéz elutasítani Istent. teljes figyelmeztetéssel és szándékos beleegyezéssel. Azok, akik szembeszállnak Istennel, gyakran azért teszik ezt, mert eltorzultak róla, vagy rossz tanúbizonyságot tettek a hívőktől, és ezért személyes felelősségük korlátozott.
A vita az „igazságpártiak” és a „kegyesek” között még sokáig folytatódik. De mindenesetre jobb jóindulatúnak, engedékenynek és széles látókörűnek lenni az ítéletekben, mert Jézus figyelmeztet: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd vissza” (Lk 7-36). Akkor nagyon engedékenynek kell lennünk…
És mindig ügyeljen arra, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn. 3:15-16).
Boldog irgalmasságot mindenkinek!
Aki szeretne olvasni egy teljesebb exegézist a szövegből, vagy néhány meglátást, kérem, kérdezzen migliettacarlo@gmail.com.