Nagyböjt – az ima és az irgalom ideje
IV. nagyböjt vasárnapja
„Amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell felemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, annak örök élete legyen” (János 3:14-21).
A vasárnapi evangélium ezzel a fontos utalással kezdődik az Ószövetségre, ahol Istené irgalom megváltást tesz lehetővé azoknak is, akik többször is zúgolódtak ellene. A zsidók elkerülhették a halált, ha egyszerűen csak ránéztek a rézkígyóra, amelyet Mózes a sivatagban a póznára helyezett, ahogy Isten megparancsolta neki.
Cesare Ligari lombardiai festő (1716/1770), aki szegénységben halt meg, 1740-ben olajat festett vászonra, jelenleg a milánói Pinacoteca Ambrosianában, amely éppen ezt az epizódot ábrázolja nagyszerű elbeszélő hatással. Miközben az emberek háborgóan próbáltak megszabadulni a kígyóktól, Mózes egy bronzkígyót helyezett egy magas rúdra, miután Istenhez könyörgött népe iránt. A széles fehér köpeny és a két fénysugár a fején megkülönbözteti, ahogy botjával megtérésre buzdít. A pillanat drámáját azonban tompítja egy olyan fény, amely az ég mélyéből mintha világosabbá tenné a tájat, melegebbé varázsolja a színeket és reményt kelt. Jézus felidézi Mózes gesztusát, mert ő is, mint a kígyó, fel lesz emelve a keresztre.
Jézus beszél az apostolokkal, velük él, mindig Mester, mert meg kell születnie az Egyháznak, aminek életnek kell lennie az egész világon. Krisztus igazolja eljövetelét az emberek közé: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta… nem ítélni, hanem hogy a világ üdvözüljön általa”. Ez a beszéd később igazolódik, amikor Jézus búcsút vesz az apostoloktól. Duccio di Buoninsegna sienai festő (1255/1319) festményén, amelyet a sienai katedrális múzeumában őriznek, Jézus a Júdás árulása után megmaradt tizenegyhez szól. Komoly és határozott, de derűs; az apostolok viszont különböző arckifejezéseket mutatnak, amelyek szomorú lelkiállapotukra utalnak. A köntösök élénk színei, az arany glóriák és a szoba, amelyben ezek helyet kapnak, értékes gótikus miniatűrnek varázsolják az egészet. Jézus beszéde mindig értékes és bölcsen megmarad az apostolok szívében, miközben fokozatosan megpróbálják megérteni Isten megmagyarázhatatlan Irgalmasságát, amelyet a teremtés eredete mutat.
Jézus ezt folyamatosan tanítja mind a tettei által, mind az Igéjével, és önmagáról mondja: „világosság jött a világba”. Az apostolok ennek a csodálatos megbízatásnak a letéteményesei, és figyelnek, és igyekeznek a lehető legjobban megtanulni, amit nekik mondanak. Domenico Ghirlandaio (1448//1494), az egyik legnagyobb firenzei reneszánsz festő, egyik remekművét a római Sixtus-kápolnában hagyta, 1481/82-ben megfestette az „Apostolok elhívását”. Erősen hangulatos táji környezetben helyezi el azokat a pillanatokat, amelyekben Jézus az apostolokat hívja, egy nagy térben, amelyben a természet és a karakterek figyelemre méltó kompozíciós egyensúlyt érnek el. A távoli dombokról érkező fehér fény visszatükröződik a Tibériai-tavon, míg egy másik, szinte elülső fény kiemeli a ruhák élénk színeit és az összes szereplő kifejező arcát. Az így létrejövő hatás nagyon magával ragadja a szemlélőt, akinek az a benyomása, hogy részt vesz az eseményen és hallgatja a szavait. Az első apostolok elhívásától a búcsúig a közös szál mindig Isten nagy Irgalmassága marad, aki Fia által gondoskodik az emberiségről, hogy az mindig bizalommal tekintsen erre az Atyára, aki soha nem fogja megtagadni a segítségét.
Paola Carmen Salamino
Fénykép
- Paola Carmen Salamino