Virágvasárnap: Az Úr szenvedése B – Isten felfedi magát a kereszten
Olvasmányok: Is 50:4-7; Fil 2:6-11; Mk 14-1
A kereszt, Isten szeretetének legfelsőbb kinyilatkoztatása
A mai liturgia, miután bemutatta Jézus jeruzsálemi bevonulásának röpke diadalát, elvezet bennünket a kereszt titkának, Márk evangéliumának szívének elmélkedésére. Márknál a kereszt Isten kinyilatkoztatásának legfelsőbb pillanata: „akkor a százados, látva, hogy így lejár, így szólt: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Márk 15:39). A kereszt ugyanis Isten legmagasabb szintű kifejeződése irgalom számunkra a csúcspontja annak, hogy Isten lehajolt, hogy átölelje és megmentse az emberiséget.
A kereszt, „botrány…, bolondság” (1Kor 1:23)
Sajnos azonban számunkra a Feszület már nem „botrány…, bolondság” (1Kor 1), és egyben csoda, amely előtt meghatódott imádatba esnünk kell: mára megszoktuk, hogy ennek a szent szimbólumnak a látványa, amelyet ma már sokan a nyakukban hordanak, mint minden szerencsebűvészet, egy kornet és egy négylevelű lóhere között. A feszületek még a mi templomainkban is gyakran jámbor ábrázolások, amelyeken a szemünk pihenni szokott: a rájuk ragasztott Jézus talán derűs és szinte dicsőséges, így hiányzik Isten szeretetének végső csodájának megértése. A keresztre feszített Jézus már nem az, akinek „nincs olyan megjelenése vagy szépsége, amely vonzza tekintetünket… Az emberek megvetettek és kitaszítottak… mint aki előtt arcunkat eltakarjuk” (Iz 23-53).
Tudnunk kell még, hogyan rettegjünk a feszület előtt; a feszület még mindig undort kelt tőlünk, mint amikor a náci koncentrációs táborokban, vagy szörnyű terroristák vagy diktátorok börtöneiben a legszörnyűbb kínzások során mártírhalált halottakról készült fényképeket látunk. Mi vagyunk az egyetlen vallás a világon, amelynek emblémája a legkegyetlenebb kínzások által megkínzott személy, minden szörnyű és őrült eszközzel, amelyet az emberi gonoszság talált ki.
Nincs olyan fájdalom, amely ne szerepelne Krisztus szenvedésében.
De éppen ezért minden ember, még az is, aki a legszörnyűbb erőszakot szenvedte el, akit a legszörnyűbb gonoszság sújt, a Megfeszítettre fordíthatja a tekintetét, hogy abban az Istenben találja meg a legnagyobb megértést, a legteljesebb szolidaritás. Nincs olyan fájdalom, amely ne szerepelne Krisztus szenvedésében, nincs olyan rossz, amit ne vállalt volna magára: ezért valóban „velünk az Isten” (Mt 1). Nagypénteken a liturgián Jézus azt mondja a keresztről: „Ó, mindnyájan, akik úton jártok, nézzétek meg, van-e olyan fájdalom, mint az én fájdalmam!” „Eltorzult, elrontott arcára… a világ összes nyomorúságának lenyomatai vannak nyomtatva. Egy arc, amely összegyűjti a kínzások feljegyzéseit, amelyeket minden idők embereinek el kell viselniük. Krisztus teste az emberi fájdalom határtalan kontinensévé válik. Ezen a kereszten azoknak a terhe van, akik nem bírnak tovább… Valóban, Krisztus a kereszttel veszi az emberi fájdalom szentségét. Íme, Ő, aki „elviseli, elviseli, elviszi gyötrelmeinket” (K. Barth). És felveszi a mi bűneink terhét is… (23Kor. 2:5)… Micsoda villámhárító, ez a kereszt… Nehéz a kereszt. Mert nehéz a teremtmények millióinak keresztje. És Krisztus, aki mindet hordozza, „azzá válik, aki nem bírja tovább”… (Lukács 21:23). Attól a pillanattól kezdve bárki felkiálthat: „Nem bírom tovább!” Tudja, hogy van Valaki, aki megérti őt. Mert megpróbálta” (A. Pronzato).
A Megfeszített szemlélése
Csak ha minden alkalommal, amikor a Megfeszítettre nézünk, még mindig tudjuk, hogyan kell meghatódnunk, undorodnunk kell attól a „bánat emberétől, aki jól ismeri a nyomorúságot” (Iz 53:3), sírnunk kell a haragtól és a szomorúságtól, akkor képesek „megérteni… mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység, és megismerni Krisztus szeretetét, amely minden tudást felülmúl, hogy beteljetek Isten teljes teljességével” (Ef 3-18).